Az oktatásról

Társadalmunk egyik legfontosabb kérdése a jövő nemzedékek nevelése és oktatása. Szakértők szerint csupán azért kell iskolába járni, hogy képesek legyünk alkalmazottként dolgozni, szocializálódjunk monotónia tűrésre és szabálykövetésre. Mások szerint mindenkit értelmiségivé kell nevelni. De tényleg ez a jövőnk kulcsa?

 

Ideiglenes, még munkafázisban álló tervezetünk alapjai az oktatási rendszer fokozatos átalakításáról. A táblázat bal oszlopának mezőiben találhatók a jelenlegi elvárások, a jobb oldali oszlopban pedig a szükségesnek ítélt változások, mely a diákok, tanárok és szülők megelégedésére szolgál, illetve egy jövendő boldog társadalom építése.

 

Szocializáció követelő, korlátozó, kritikus mintára. (Így lettek gyermekeink követelőző visszabeszélők.)

Érdeklődés-alapú, együttműködő, elfogadó iskolákban empátiát fejlesztve szocializálódni.

Az oktatás indirekt, inaktív, irreleváns.

A tanulási folyamat direkt, aktív, releváns.

Használhatatlan elméleti magolás.

Hasznos gyakorlat.

Közoktatás, szakképzés kiszervezése.

Ingyenes érdemi közoktatás.

Padban ülve, csendben.

Szabadon mozogva, kommunikálva.

Kötött tananyag, kötelező tankönyvekből.

Könyvtárak, élő és internetes előadások, cikkek.

Felsőbb értékelési szabályok általi megítélés.

Haladási napló vezetése.

Elvárásokat közvetítő, fejlesztő, kérdező tanárok.

Kérésre válaszokat adó, támogató tanárok, akik a diákok érdeklődése szerint keresik meg számukra a tanulási lehetőségeket.

Korosztályokra bontott osztályok.

Kérésre a kicsiknek segítséget nyújtó nagyok.

Kötött órarend.

Tanárok, külső szakértők (pl. nyugdíjas nagyszülők) és diákok által meghirdetett, választható projektek (a helyszín és óraszám a téma és a jelentkező érdeklődők létszámának függvénye).

A feladatokat önállóan kell megoldani.

Együttműködésre és közös munkára készít fel.

Félelmet kelt a nyilvános megmérettetéstől.

Gyakorlatot ad a nyilvános megjelenésekhez.

Kisebbrendűségi és tehetetlenség-érzést okoz.

Magabiztosságot, tetterőt épít.

A hibák büntetése.

A hibák a tanulási folyamat részei, nincsenek kiemelve, a jót ismételjük a gyakorlás során.

Az egyetlen helyes válasz kinyilatkozása.

Vitakörök a módszerek és válaszok alternatíváiról.

Kötelességtudat építése a szabad akarat letörésével, a hierarchia tiszteletének elfogadtatása.

Fenntartani a vágyat, hogy jelentőséggel bíró munkával értékeket hozzunk létre.

Parancsvégrehajtásra nevelés.

Döntéshozatali képesség fejlesztése.

A tanulás terhes kötelesség.

A tanulás a tudásvágy lelkes kielégítése.

Cél a műveltség és tudásfelhalmozás.

Cél a tevékeny boldogság, az összetartás és szeretteinkről való gondoskodás.

Nemzeti Alaptanterv és kötelező tankönyvek.

Ingyen és időbeli megkötés nélkül használható tananyagok: könyvek, e-könyvek, hangos könyvek, filmek, felvett előadások.

Otthonról az iskolába nem hozható semmi.

Nem csak az iskolai taneszközök használhatók. Bármilyen könyv, sportszer stb. bevihető az iskolába és szabadon foglalkozhat vele a diák. (Tanulhat énekelni, hangszeren játszani, sportolni, idegen nyelveket, a történelem eseményeit, kertészkedni, szerelni, történetet írni és filmet forgatni stb.)

A színdarabok és előadások az ünnepek eseményei.

A színi- és más előadások a mindennapok részei.

A szülők és nagyszülők csak szülői értekezletre, fogadóóra esetén, illetve telefonon előre egyeztetett időpontban mehetnek be az iskolába, kizárólag a tanárokhoz.

A szülők és nagyszülők is hirdethetnek meg projektet, melyek megtartásáról a diákok érdeklődése dönt.

Meghatározott időpontban rendez az iskola bolhapiacot vagy pl. karácsonyi vásárt.

Piactér működik, ha a diákok el akarnak adni, vagy cserélni kívánnak valamit valamire, bármikor megtehetik, az iskola helyet és online felületet is biztosít.

Az iskola a gyermekek kiválasztásának a helyszíne. A cél, hogy mindenki oda kerüljön, ahová való, és ezért követelmények teljesítéséhez köthető a felvétel, illetve tanulmányi eredményekhez a bennmaradás.

Az iskola feladata nem a megmérettetés, a diák gyengeségeinek szidalmazásával és ezáltali megalázásával, vágyai letörésével.

Nem mindig számítanak az adottságok, ahol a lelkesedés diktálja a tempót. Csodák márpedig vannak! Az akarat támogatandó, a beskatulyázás nem helyénvaló, mindenki ott és azt tanulhassa, amit szeretne. Átjárható legyen az oktatás, kezdő és haladó együtt gyakorolva a kezdő lássa hová juthat el, a haladó pedig ismételjen a kezdők segítése által.

Sok szülő igénye, hogy a tanár szeresse gyermekét és legyen minden tudományban jártas (polihisztor), ráadásként életvezetési tanácsadó és mesterpszichológus.

Az is gond, ha egy tanítói vagy tanári diplomával valaki ezt gondolja magáról, és önmaga dicsfényében áll ki a szülők és diákok elé. Ilyenkor ő a mindent megmondó tévedhetetlen, aki MINDENT mindenkinél jobban tud, és jobban ismeri a gyermekeket szüleiknél.

Ma túl sok az elvárás a tanárok felé is. Nem csupán a diákokat nem kellene zaklatni szüleik és tanáraik által, de figyelembe szükséges venni a szülők és tanárok korlátait is. Sem a szülők, sem a tanárok nem képesek nevelni és átnevelni. Mintát és ismereteket tudnak átadni, amiből a diákok annyit és úgy hasznosítanak, ahogy érdeklődésük és figyelmük azt átvenni képes. A cél minél többet nyújtani – hogy legyen miből választaniuk -, nem minél többet követelni.

Sokan úgy tartják, az iskola a gyermek második otthona. De ahol szinte kizárólag versengés, alázás, követelmények vannak, ott csak a stressz és depresszió lehet az úr.

Mivel sok munkahely is ilyen, úgy gondoljuk jó cél, hogy már az iskolában erre készítsük fel gyermekeinket?

Az otthon fogalmát értelmezhetjük tágan és szűken. Ahol a családod és ágyad van, az az otthonod, gondolhatnánk. De nem. Ott az otthon, ahol feltétel nélkül szeretnek, elfogadnak, megölelnek.

Amit kap a gyermek, azt tudja nyújtani másoknak. Azért kellenek az élményotthonok és élményiskolák, hogy képesek legyünk élménymunkahelyeket létrehozni.

Az értékelés és önértékelés  fontos.

Miért ne hívjuk fel a gyerekek figyelmét hibáikra? Miért rossz a kritikus nevelés?

Miért nem jogos az elvárás, hogy mindig a legjobbat kell nyújtanunk?

A figyelem kulcsszó. Amire koncentrálunk, azok határozzák meg érzéseinket, tetteinket. Az önbecsülés letörésével a depresszió előfutára a rossz dolgok felidézése. Egy nyelvet sem lehet megtanulni úgy, ha a hibáinkra figyelünk, ahelyett, hogy használatára koncentrálnánk.

Az ember teljesítménye ingadozó. Gyakorlással egyre jobb lehet, de ha negatív értékeléssel elvesszük a kedvét a gyakorlástól, abból semmi előny nem származik.

A gyerekek elfáradnak az iskolában.

Sokan szomorúan bandukolnak hazafelé. A délelőttjüket ücsörögve töltötték, olyan dolgokat hallgatva, ami egy picit sem érdekelte őket. Kifáradtak a semmittevésben. Rossz esetben utána otthon fognak ülni valamilyen képernyő előtt, továbbra sem csinálva semmit.

Mit kellene csinálni az iskolában, hogy élvezzék a napjaikat? Hagyni kell őket szabadon választani, szabadon mozogva, szabadon kérdezve és szabadon ötletelve. A kötöttségek fárasztóak, a szabadság felemelő!

A szexuális felvilágosítás az iskolai tananyag része.

Minden téma a gyerek igényeinek függvénye. Ahogy a szexuális élet sem ugyanakkor kezdi érdekelni a gyerekeket, úgy a trigonometria sem. Akkor kell válaszolni a kérdéseikre, amikor ők igénylik, és nem az arcukba vágni tényként, akár elrettenti őket, akár nem.

Tanulj felesleges dolgokat!

Gyárts felesleges dolgokat! Dolgozz felesleges vagy egyenesen káros munkát űzve a marketing, globális kereskedelem, és a pénzügyi kizsákmányolás területén.

Vásárolj felesleges dolgokat!

Tanulj téged érdeklő dolgokat!

Dolgozz a jóléti társadalom építésén!

Ne tárgyakat gyűjts, hanem élményeket!

Mióta csak iskolák léteznek, azóta minősítik a diákokat. Mára divat lett szidni a tanárt (Oscar-díjas magyar rövidfilm is született a témában, annyira menő), de már érlelődik a harmadik fokozat, amikor a szülőket fogják minősíteni!

Értékelés és önértékelés a mai oktatási rendszer legfőbb ismérvei. Már nem csupán a diákokat, de a tanároktól is megkövetelik. Mi az eredmény? Általános ellenállás. De nem visszalépünk, hanem tovább. Egyre több felszólalás mutat arra, hogy ebbe az értékelő rendszerbe a szülőket is tervezik bevonni, hiszen főként a szülők a meghatározói gyermekeik minden tulajdonságának, őket lehet leginkább hibáztatni, kritizálni, minősíteni! Aztán pedig a szülők szüleit és meghatározott felmenőiket... Ahogy istenné is lehet őket tenni, úgy kijelenthető, hogy némelyik maga az ördög!

Minél többet értékelünk valakit, annál kisebb lesz az önértékelése. Vagyis ne értékeljünk!

Ha egy gyermekről kijelentjük, hogy nem tud énekelni, vagy a matematikát, akkor elvesszük a kedvét, a lelkesedését a gyakorlásától.

Ha kijelentjük a tanárról, hogy nem is jó tanár, elveszti a munkakedvét és többé nem lesz célja jó tanárnak lenni. (Más kérdés, hogy ki mit ért a jó tanár fogalma alatt. A tanulást megkövetelőt vagy a tanulásban támogatót.)

A lelkesedés letörését nevezzük demotivációnak, pedig az oktatás célja éppen a motiváció (a belső késztetés) erősítése.

Az iskolarendszerben a sikerhez a legfontosabb, hogy a diák fogadjon szót és csöndben csinálja szorgalmasan, amire utasítják.

A boldog életre kell nevelni. Csinálja mindenki lelkesen, amit szeret, és minél többet csinálja, annál valószínűbb, hogy sikert ér el azon a területen.

Nagy óraszámban tanulva a matematikát és az anyanyelvet, a gyerekeket kulturálttá neveljük.

Miért nem tanulja meg mégsem a többség az elvont gondolkodást és a helyesírást? Miért képzünk semmihez sem értő dilettánsokat, akik csak több év munkában töltött idő után lehetnek jók a szakmájukban?

„Nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak – írta Karinthy Frigyes.

 „Mindig kész vagyok tanulni, annak azonban nem örülök, ha tanítanak” - mondta Winston Churchill.

„Minden egyes ember, akivel találkozom, feljebbvaló nálam valamiben. Így hát tanulok tőle” - mondta Ralph Waldo Emerson.

„Jó szóval oktasd játszani is engedd...” – írta József Attila.

„Senki sem ért el még sikereket olyasvalamiben, ami nem érdekelte” – mondta Goethe.

Ha ezeknek a híres emberek meglátásait figyelembe vesszük, a mai oktatási rendszer nem felel meg az igényeknek, nem javítgatni kell, hanem eltörölni. A gyerekeknek nincs idejük – iskola után már agyilag teljesen lefáradtak – hogy azt tanulják végre, ami érdekli őket, pedig amit tanítanak, az érdektelenné van téve (a taszító kötelezőséggel, időben széthúzással, elaprózva az ismereteket, a lényeg és használati érték elhallgatásával, és a fogalmak magolási kényszere miatt).

Egy ideje ismerjük a tízezer órás szabályt. Vagyis még azelőttről is mindenki tudta: A gyakorlat teszi a mestert.

Ahogy a dupla szaltót sem ugorja meg senki alapból, úgy gyakorlás nélkül operát sem fog énekelni és matematikai problémákat sem fog megfejteni.

Lelkesedéssel viszont annál inkább! Mennyi idő alatt jöhet össze a 10 000 óra?

 

heti 2 óra a tanév alatt (nyelvi órák)=110 év

napi 1 óra a tanév alatt (matek)=45 év

napi 2 óra az év minden napján=15 év

napi 6 óra majdnem minden nap=5 év

amikor csak ébren vagyunk=2 év

 

Így tanuljuk meg gyorsan az anyanyelvünket és ezért nehéz iskolában megtanulni egy idegen nyelvet. De ha felnőtt vagy gyerek valamit önindíttatásból lelkesen csinálhat, akár több dologban is profivá válhat az életben. Általában 12 évet járunk iskolába, ezt az időt nem tékozolhatjuk el! A környezet meghatározó, olyan iskolák kellenek, ahol akár kétévente új dologban válhatunk profivá.

Így lehetünk jók a sportban, a zenében, és bármely szakmában, hogy tetterősek legyünk és az életünk arról szóljon, mi mindent meg tudunk csinálni.

Ne a keveseket bámuljuk, hanem MINDENKI jó lehessen, akár több területen!

A törődő szülő és pedagógus az, aki sokat követel és odafigyel a gyerek minden lépésére, javítgatja hibáit, ezzel segítve előmenetelét.

A gyerekeknek nem hibáikat javítgató szolgákra van szükségük, hanem mintát nyújtó szülőkre és pedagógusokra. Ha a felnőttek folyton rohannak utána, lesik, idegeskednek minden tette miatt, akkor a gyerek hamar tehernek érzi a felnőtteket és azért sem fogad szót. Ha viszont azt látják, hogy a felnőtt nyugodt, boldog, fontosnak tartja a saját és az ő sikereit (nem a kis kudarcokra koncentrál, hanem az eredményeket veszi észre), akkor a gyermek a viselkedésüket boldogan utánozza, nem kell felügyelni és védelmezni, mindenki jól jár.

Nem a hibáikat kell javítgatni, hanem a helyes tettekre jól reagálni!

Ahogy a nyelvet tanulja egy kisgyermek. Nem kell folyton kiigazítani, csak rengetegszer hallania kell a megfelelő szituációkban a nyelv helyes használatát.

Az értékelés fontos, ahogy az önértékelés is, így a diák tisztában lehet teljesítménye várható következményeivel.

A jelenlegi értékelési rendszer a diákok többségének nem értékelés, hanem leértékelés. Előmeneteli füzetre lenne szükség, amiben csak az jelenhet meg, amit már tudnak. Akkor a cél ennek betöltése lehet, ami büszkeségük forrásaként működik.

A közismereti tantárgyakat kell oktatni, mert azok megalapozzák a szakmai képzéseket és kulturálttá nevelnek.

Fakultatív szakmai képzés szükséges, mert ha a szakmák alapjaival tisztában vagyunk, bármikor könnyen válthatunk és felnőttként sem lesz veszélye a kiégésnek, hogy már negyvenévesen a nyugdíjra készülődnénk.

Mik a fontos ismeretek?

Pitagorasz tétel, több ismeretlenes egyenlet megoldása,

nyelvtani fogalmak,

történelmi évszámok,

mondatok és versek elemzése,

nulladik órában iskolakört futni,

a halak uszonyainak típusai stb.

Mik lennének még a fontos ismeretek?

pénzügyi fogalmak (THM, HKN), szerződéskötés, vállalkozási ismeretek

tudatos vásárlás (pl. kilós árak)

gazdasági vagy nonprofit szervezet létrehozása, fenntartása,

szerelések, háztartástan (villanyszerelés, sütés-főzés, gyermekgondozás stb.),

tájékozódás,

túlélés és gazdálkodás a természetben,

valódi szakmai ismeretek kezdettől fogva (pl. programozás),

híres emberek élettörténetei, akik mintát jelenthetnek,

pszichológia, baleset-megelőzés, elsősegély nyújtási alapismeretek, természetgyógyászat,

projektmenedzsment, üzleti elemzés stb.

A régi időkben a gyerekek alig várták, hogy felnőttek legyenek. Ma ez miért nincs így? Miért a felnőttek akarnak inkább újra gyerekek lenni?

Talán ehhez sokkal több kevésbé stresszes életet folytató, kevesebb panaszkodó, kevésbé depressziós szülőre és pedagógusra lenne szükség? Akik láthatóan a maguk urai? Sajnos, a mai szülők többsége is éppoly dilettánsképzőbe járt, mint ma a gyerekeik, így nincs megfelelő tudásuk ahhoz, hogy boldogan dolgozzanak és boldogságukat megosszák gyermekeikkel.

A gyerekeknek ahhoz, hogy valamit képesek legyenek megtenni, először gyakorolniuk kell. (Például ha sokat közlekedik velük a szülő, vagy mennek csoportosan tömegközlekedéssel, akkor egy idő után egyedül képesek lesznek eljutni bárhová.) Ha az iskola a való életre készít fel – gyakoroltatva a választható szakmákat -, akkor boldogan vállalkoznak a diákok a munkákra, nem félnek belevágni a való élet kihívásaiba.

A kötelességtudat a legfontosabb a sikeres élethez.

Az ember óhatatlanul érzi, hogy egy kötelező dolognak van-e értelme, illetve jó vagy rossz célt szolgál. Minden ember egyedi, különböző mértékű feleslegesnek érzett terhelést visel el. A makacs bizonyítási vágy elnyomhatja a csalódást emiatt, de ez nem várható el egységesen mindenkitől.

Ahol nincs követelmény, ott nincs teljesítmény. Nagyon elfogadott vélemény, melynek következtében a szülők hajlamosak jó képességű gyermekeiket „versenyistállónak” minősített iskolákba beíratni. Kizárólag a gyermek jövőjének érdekében.

Ahol nincs lehetőség, ott nincs teljesítmény. A két tanítási nyelvű iskolákban nem azért tanulnak meg a gyerekek könnyedén egy idegen nyelvet, mert nagyobb a tantárgyi követelmény, hanem azért, mert nem heti két idegen nyelvi órájuk van, hanem napi három és tudásukat iskolán kívül is használni képesek, még nagyobb óraszámban (internetezés, játékok stb:).

A kötelező feladatokkal a gyerekek kötelességtudatát építhetjük.

Ha valaki csak kötelességből teszi a dolgát, jó parancsvégrehajtóvá válhat, de elveszíti saját motivációit. Megcsinálja (úgy, ahogy), ami a kötelessége, de a továbbiakban csak arra vágyik, hogy békén hagyják. Ezt nevezzük kiégésnek. A tetterőt a saját akarat táplálta feladatok végrehajtása építi. Ezt nevezzük motivációnak, belső késztetésnek, mely nem törhető le következmények nélkül. Tápláljuk gyermekeinkben és magunkban a tetterőt, támogassuk a magunk választotta célok kivitelezésének lehetőségeit (tanulhassák, amit csak akarnak), hogy jobb világot építhessünk.

Az osztály bohócát vissza kell fogni, mert zavarja az óra menetét.

Aki viccet csinál a tananyagból, segíti annak megértését és memorizálását. Egy másik szempontból közelítve a témához újabb gondolati utakat építhet ki az agyban tárolt emlékekhez.

Az udvariasság követelmény, a csúnya beszéd elfogadhatatlan mindenhol, főleg az iskolában.

A minta meghatározó. Ki mit nyújt, többnyire azt kapja vissza. Beszéljünk kedvesen mindenkivel, és többségében kedves ember lesz körülöttünk. (A csúnyán beszélő is mintát követ.) Az a szülő és tanár, aki nem aláz meg senkit szavakkal és/vagy tettekkel, azt a többi ember jobban szereti. Természetesen neki is meg kell tudnia védeni magát, de ahhoz sem szükséges rosszindulat.

A szülő feladata észrevenni és koordinálni gyermeke bármilyen függőségét.

A szülő feladata mintát adni, miszerint boldogan lehet élni a való életben – internetfüggőség, játékszenvedély, vásárlásmánia, cigi, alkohol, drog nélkül is.

Tanulj, hogy dolgozhass, dolgozz, hogy vásárolhass!

A fogyasztás tesz boldoggá, a tárgyaid mondják meg ki vagy! Keress sokat, vegyél drágán! A túltermelésnek túlfogyasztással (pazarlással) adjunk értelmet, pörögnie kell a gazdaságnak!

Tömegrendezvények kellenek (fesztivál, színház, olimpia stb.), melyek társadalmi életünk boldog létének bizonyítékai. Mutassuk meg mind együtt, milyen jó nekünk!

Korlátozzuk a szabadidőt, mert a túlzott szabadság a rend ellen dolgozik! A gyerekeknek kötelező egységes oktatás kell, a felnőtteknek sok munka, hogy értelmet nyerjen életük, a hétvégét és szabadságot várni lehessen, ne csak elrepüljenek napjaik.

Ismerkedj a világgal, csináld, amit szeretsz, élvezd az életet!

Élményotthonok, élményiskolák, élménymunkahelyek és élménykörnyezet kialakítása adhatja meg a mindennapok boldogságát.

Abban lehetsz csak jó, amit élvezettel gyakorolsz, nem abban, amit rád kényszerítenek.

A szülő és az iskola feladata nem a korlátok felállítása, hanem megismertetni a gyerekeket a lehetőségeikkel. A korlátokat annak tudata jelenti, hogy mi káros magunknak vagy környezetünknek. (Két feladat van: 1. Leépíteni mesterséges, korlátainkat, melyek éppen lehetőségeinket korlátozzák. (Pl. kiváló valaki valamiben, de nem veszik fel a megfelelő iskolába, mert nem MINDENBŐL jó.) 2. Leépíteni azokat a lehetőségeket, melyek láthatóan a többségre károsak. (A befektetői réteg emberek és a környezet kizsákmányolásával munka nélkül juthat előnyökhöz.)

Az olvasás mindenekfelett jó dolog!

Ülj le és olvass csöndben!

Az olvasás ugyanúgy mások gondolatait, ismereteit, tetteit mutatja, mint a tévé, filmek, internet. Igaz, abban jobb, hogy megmozgatja a képzeletet, de az sem sarkall saját élmények megszerzésére.  Pedig az tehet igazán boldoggá egy embert, amit maga csinál. Ami személyesen neki sikerélményt nyújt. Ha ő maga utazik, sportol, vagy ő maga készít el valamit, ha ő maga találja meg egy probléma megoldását. Akkor akár ő maga le is írhatja saját tapasztalatait.

A tetteket kell támogatni, nem a tehetetlenséget!

Túlbonyolított életet élünk. Nem azt mondjuk, hogy a macska szőrös, élesek a fogai, egereket eszik, és szépen dorombol, hanem hogy ragadozó emlős és 38 kromoszómája van.

Nem azt kérdezzük, hogy hányszor szorozzuk önmagával 10-et, hogy százat kapjunk (amire  mindenki rávágná a választ könnyedén), hanem hogy mennyi 100 10-es alapú logaritmusa.

Az egyszerűség gyönyörködtet. Tartja a mondás. Egy másik szerint pedig már az oviban megtanulunk mindent, amit tudni érdemes.

A sikeres tanuláshoz fontos az értés, a tankönyvek íróinak erre különösen oda kell figyelniük és minden szakmai szöveget egyszerűen megfogalmazva is el kell ismételni. Ettől lehet tankönyvnek nevezni egy ismertetőt.

A fogalmakat és tényeket be kell magolni, amiket ugyan igen kevesen hasznosítanak, de a lehetőség adott lesz mindenkinek továbbfejlődni.

Ehhez járul hozzá a kötelező tanterv és tananyag összeállítása.

Tegyük elérhetővé a tudnivalókat, de ne követeljük meg, hogy mindenki tudja azokat, mert annak lehetetlen a megvalósítása. A teljesíthetetlen elvárások csak boldogtalan diákokat, tanárokat és szülőket eredményez.

A kötelező tananyag nem a fogadó, hanem a kínálati oldalról legyen kötelező. Azt bárkinek bármikor érthető formában elérhetővé kell tenni.

A tanárok zaklatása elfogadhatatlan az iskolában. (A szóbeli alázás és tettlegesség.) A szülők feladata a nevelés, a tanároké az oktatás. Mivel azonban a szülők közül sokan nem teljesítik e kötelességüket, egyre inkább a tanárok feladata lett a nevelés.

Egyre elterjedtebb a diákok zaklatása otthon és az iskolában.  Az iskolák hibás elvárásai miatt a szülők többsége (és egyes tanárok) rendszeresen kiabálnak a diákokkal. A bántalmazók pedig bántalmazókat eredményeznek.

Ha a tanár bármilyen formában zaklatja a diákokat (beszól nekik, vagy ők úgy érezhetik, hogy kitol velük), akkor nem csodálkozhat, hogy visszakapja ezt a viselkedést.

Nincs olyan, hogy nevelés. Minták vannak, lehetőségek és választások. A szülők és tanárok - valamint a tágabb környezet, barátok, hírességek stb. - adják a mintákat, a gyerekek pedig választanak, mit követnek.

Irányt kell mutatni gyermekeinknek. Szófogadásra kondicionálva őket megakadályozzuk, hogy folyton saját hibáikból kelljen tanulniuk, kijelölhetjük számukra a helyes utat.

Nekünk felnőtteknek kell megítélnünk, hogy melyik gyermek mire alkalmas. Szelekcióval elérhetjük, hogy a jókat kiemelve a tömegből, versenyhelyzetekben sikert érjenek el.

Az előre meghatározottság a lelkes gyakorlást töri le, ami a siker kulcsa lenne. Számtalan példa bizonyítja, hogy reménytelen helyzetből is sikert lehet elérni belső késztetés (motiváció) által. A folytonos iránymutatással ellenben sodródókat hozunk létre, akik mindig másoktól várnak el mindent, másokat hibáztatnak a kudarcokért, miközben a sikereket maguknak könyvelik el. Valójában azok boldogok, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, ezáltal úgy érezhetik, kezükben tartják az életüket.

A kiválasztó értékelés fontos, mert a tehetséggondozás és a lemaradók fejlesztése másképp nem valósulhatna meg.

Az iskola feladata nem a tehetségkutatás és –gondozás vagy a fejlesztés, hanem a lehetőségek biztosítása a diákok érdeklődését támogatva.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy sikereink mindig közösek, melyet környezetünk tesz lehetővé, és együtt örvendhetünk velük. Nincsenek magányos hősök, Edison és Einstein is mások ötleteire alapozva, azok újragondolásával alkottak egyedit.

Nincs semmi baj az oktatási rendszerrel, csak erősebb tanfelügyeletre, vagyis mai elnevezéssel szaktanácsadásra van szükség.

A követelményekre épülő oktatási rendszerben a tanárok számára egyre fontosabb, hogy a diákokhoz hasonlóan értékelést kapjanak, hogy a minőségbiztosítás és ezzel önértékelésük támogatva legyen.

Alapjaiban van baj a rendszerrel (ahogy a gazdasággal, a pénzügyekkel, a politikával, az egészségügyi- és nyugdíjrendszerrel is).

A mai oktatás nem veszi figyelembe, hogy ahogy a diákok, úgy a tanárok sem tudnak kilépni önmagukból, akármilyen követelményeket is határozunk meg feléjük. Ha nem a tanári követelményekre, hanem a diákok lehetőségeinek bővítésére és támogatására épít a rendszer, akkor mindenki megelégedésére az oktatás helyett az együtt tanulás közös, kellemes időtöltéssé tehető.

A „vicces” mondás szerint: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Nyilvánvalóan nem pazarolható el a szakmában jártas emberek ideje, ezért kell tanárokat képezni, akiknek csak az alapokkal kell tisztában lenniük. A diákoknak tényleges gyakorlat megszerzésére nincs szükségük az oktatási folyamat során, majd a munkájuk közben, betanulással szereznek tapasztalatokat. Eszerint természetesen lehetnek tanárok, akik nem szereztek soha szakmai tapasztalatokat, vagy nincs gyakorlati elképzelésük annak hasznáról, amit tanítanak.

Fiatalon tanuld, életed delén csináld, idősen pihenj.  Ez az élet rendje. Az öregek pedig vegyék fel a nyugdíjukat és ne szóljanak bele semmibe, mert ez már nem az ő életük, szükségszerűen át kell, hogy adják időben a stafétát a fiataloknak.

Nem véletlenül alakult ki az a nézet a mai oktatással kapcsolatban, hogy nem hasznosítható. Az alsó tagozat tananyagát bárki meg tudja tanítani gyermekének, a későbbiekben pedig nem tanít semmi gyakorlati ismeretet, csak a többségnek haszontalan elméletet. Olyanok oktatnak és olyanok írnak tankönyveket, akik nem is csinálhattak semmi hasznosat, amit a diákoknak hitelesen adhatnának elő, mint mindegyikük számára egységesen hasznos ismeret.

Az ősi, távol-keleti Bölcs Mester jó tanácsai szerint azonban más a helyes út:

1. Találd meg, mit szeretsz csinálni, mert akkor egész életedben kedvtelésből tevékenykedsz a megélhetésedért.

2. Amit sokszor csinálsz, azt egyre jobban teszed, mert meg lesznek az alapjaid arra, hogy folyamatosan tovább képezd magad.

3. Ha megöregszel, akkor az életed során össze­gyűjtött tapasztalataidat add tovább, tanítsd.

4. Az összeadódó tudással a szakma és az élet tovább tud fejlődni.

A nyugdíjasok iskolákban tarthatnak előadásokat, bemutatókat, vagy tanoncokat mentorálhatnak (pl. orvosnak készülő gyermeket nyugdíjas orvos, szerelés iránt érdeklődőt villanyszerelő, akár felváltva is), így a mai kor újdonságai összevegyíthetők a régi jó megoldásokkal, ami eredményesebb lehet, mintha a kettőt külön-külön alkalmazzuk. További előnyt jelent, hogy ezáltal az öregek megbecsülése megadatik, illetve önbecsülésük is megőrizhető.

Elvárás, hogy a diákoknak a hallott tananyagot vissza kell tudniuk adni a szóbeli és írásbeli felmérések során.

A passzív tudás nem elég. Ahhoz, hogy tudásuk alkalmazható legyen a feladatok megoldása során, új gondolati utak építésére van szükség.  Ehhez nem tételek magolása, hanem életszerű problémák sorozatának felvetése a célravezető.

Az egyszerű feladatok begyakorlásával a jó képességű tanulók a nehéz és trükkös feladatok megoldására önmaguktól képesek lesznek. Ennek a szelekció szempontjából van jelentősége.

Az összetett feladatok egyszerű lépésekre bontásával gyorsabb és érdekfeszítőbb tanulási folyamat valósítható meg. A nehéz feladatok begyakorlása nem feltétlenül szükséges mindenki számára, de a tudás, hogy azt hol találja meg, igen. A diákok tisztában vannak képességeikkel, nincs szükség külső iránymutatásra ahhoz, hogy tudják milyen munkaterületet válasszanak, miben lesznek eredményesek és boldogok.

Túl sok a tananyag, a gyerekek túl vannak terhelve.

A tananyag valójában kevés, a széles látókör kialakításához a jelenleginél sokkal több kellene. A terhelést a leadott anyag visszakérdezése jelenti. Ami felesleges is, attól nem ragad meg több ismeret. Viszont ha az előadások és tankönyvek érdekesek és viccesek, akkor több az esély a többség általi hosszú távú befogadására.

Az iskolai integráció nem eredményes, mert nem a „jó” gyerekek adják a mintát a „rossz” gyerekeknek, hanem éppen fordítva. Ha pedig nem tudnak a rosszak módszerével visszavágni, hogy megvédjék magukat, akkor szenvednek tőlük.

Egy elfogadóbb világban, elfogadóbb iskolákban nem lenne követelmény, hogy mindenki egyformán JÓ legyen. Ahogy a felnőtt életben, úgy már az iskolában is el kell fogadnunk, hogy nagyon különbözőek vagyunk. Meg kell küzdenünk a környezetünk adta kihívásokkal, amibe beletartoznak embertársaink gyarlóságai, nem csak jó, hanem rossz tulajdonságaikkal egyetemben. Nyilvánvalóan senki sem kizárólag jó és rossz. Legfeljebb szubjektív megítélésünk tekinthet elfogadóbban számunkra szimpatikus emberekre jóként. A jóság éppúgy szubjektív, mint a szépség. Ahogy senki sem tetszik mindenkinek, úgy egy egyesek által jónak tekintett ember is lehet unszimpatikus másoknak. A szempontjaink kisgyermekkorunkban gyökereznek. Akinek a nagyképűség ismerősebben fest, mint a durvaság, az lesz számára az elfogadhatóbb, és viszont.

Charles Dickens: Nehéz idők című regényének erőszakos karaktere, Thomas Gradgrind meghatározza a régi és mai iskolák elveit is: „- Jól értsen meg, tényeket kívánok. Ne tanítsa ezeket a fiúkat és leányokat semmi egyébre, csak tényekre. Az életben csupán tényekre van szükség. Egyebet ne ültessen, és minden egyebet irtson ki. Gondolkozó állatoknak a lelkét csupán tények alapján idomíthatja: semmi egyébnek nem vehetik a hasznát soha. Ez az az alapelv, a mely szerint a saját gyermekeimet nevelem, s ez az az alapelv, a mely szerint ezeket a gyermekeket nevelem. Tényekre támasz­kodjék, uram!”

Ma is kizárólag az az elvárás, hogy a tanárok tényeket ültessenek a diákok fejébe, és ennek a módszernek az eredményei a regényben és a való életben is katasztrofálisak.

A gyerekek számára az a jó tanár, aki megérinti a szívüket, mert amit mond, az érdekli őket és megragad. A jelenlegi rendszerben ez nem valósítható meg, hiszen harminc gyereket nem érinthet meg ugyanaz a tanár. Harminc gyereket nem foghat meg ugyanaz a (ráadásul kötelező) téma. Csak az lehet a megoldás, hogy a képzett tanárok szerepéből visszaveszünk, és a gyerekek önkéntes tanárok millióitól tanulhatnak, szimpátia szerint kiválasztva kitől mit, online vagy offline. (Emellett száraz tankönyvek helyett érdekes ismeretterjesztő könyveket ajánlhatunk nekik, remek szerzőktől, mint amilyen Richard Hammond vagy Colin Tudge.)

Az önfegyelem és fegyelmezés elsőrendű fontosságú az oktatási intézményekben annak érdekében, hogy a tanórák zavartalansága biztosított legyen.

A gyerekek többsége unatkozik a tanórákon. Még a szüneteket is kihagyná, csak gyorsabban véget érjen a napi tortúra. Nem az a megoldás, hogy ennek elviselésére ösztönözzük őket (a megoldásalapú coaching itt nem a jó viselkedésre, hanem az oktatás alapjaira kell, hogy megoldást találjon). Vagyis nem ültetjük le kötelező tananyag mellé a diákokat minden munkanap órákon át.

 

Egy többségi megelégedésre szolgáló oktatási rendszer kialakításának nem gátja az oktatásra fordítható összegek korlátai. 

 

Csupán központi elhatározás kérdése a megvalósítás.

Nem drága megengedni a gyerekeknek, hogy felálljanak és megszólaljanak.

Nem drága a kötelező tankönyvek helyett választható tananyagból tanulni.

Nem drága megengedni a mobiltelefon használatát.

Nem drága kinyilatkozó helyett segítő szerepet adni a tanároknak, amikor ők válaszolnak a gyerekek kérdéseire.

Nem drága beengedni a szakembereket (nyugdíjasokat), és az élettapasztalat megbecsülésével az élet sokszínűségéről tanulni.


Szerző: Lőrinczy Ildikó

2017. május 14.